Álmokból szőtt valóság felé

Az ifjúsági regények egyik népszerű darabja Jules Verne munkája, a Nemo kapitány és a víz alatti város, amelyből egykor látványos, színes film is készült. A francia író talán legfuturisztikusabb műve egy tenger mélyére épített polisz kalandos életét mutatta be. Víz alatti városok azóta sem épültek, ám a tenger sekély partszakaszait az ember már réges-régen meghódította. Elegendő csak Velencére gondolni, amely apró szigetekre és cölöpökre épült. Tulajdonképpen az első úszó városnak tekinthető, s mint ilyen, nagyon különlegesnek számít. 

Az úszó városok építésének ötlete ugyan már a múlt század második felében megjelent, és neves tervezőirodák el is készítettek egy-egy projekttervet, de a műszaki nehézségek miatt a kivitelezésükre nem lehetett komolyan gondolni. Ám egy globális változás most úgy tűnik, életre keltheti az első igazán nagyméretű és modern úszó városokat.  

Úszó városok a történelemben

Érdemes tisztázni, hogy mit értsünk úszó város alatt. Olyan települést nevezhetünk manapság így, amely elszakadva a szárazföldtől, a tengerpartok sekély vizére épül valamilyen technológiával. Rendszerint erős cölöpökön álló platformokra épülnek a házak, esetleg feltöltik a sekély partokat. A korai időkben bolygónk egy-egy elszórt, különleges pontján épültek egyfajta úszó települések, amelyek szoros kapcsolatban álltak a szárazfölddel, mivel a szükséges infrastruktúra ott kényelmesebben állt a lakosok rendelkezésére.

A legmesszebb Velence és testvérvárosa, Chioggia jutott szerencsés adottsága miatt. Az egymás mellett álló kis szigeteket könnyű volt előbb hidakkal, pallókkal összekötni, majd töltést és cölöpöket használva egyre nagyobb építkezésekbe kezdeni. Ezek a városok önálló állammá, azaz városálammá növekedtek, mivel nagyon könnyű volt megvédeni magukat az idegen erőktől. Természetes az is, hogy Velence jelentős tengeri hatalommá lett a középkorban. 

Afrikában is rábukkanhatunk egy „Velencére”. Ganvié a Nokoué-tóra épült cölöpös technikával, valamikor a 16-17. században. A benini falu lakói ma a halászat mellett az odalátogatók pénzéből élnek, akárcsak olasz „testvérvárosa”. Ganvié sokkal kisebb úszó város, de azért egy iskola és egy mecset így is elfér a hátán. 

A Thaiföldön található Ko Panyi varázslatos környezetben született meg a 18. század során. Ez az úszó város kényszerből született, mivel a thai törvények az idegeneknek nem engedték meg a háztulajdont. Az idevándorolt indonéz halászoknak nem maradt más választásuk, mint a tengerre építkezni. A lakosok manapság is csónakokkal közlekednek, de a város legfőbb nevezetessége a focipálya. Az egyetlen vízen lévő stadion.  

Veszély szülte első próbálkozások

Elmondható, hogy a régen megépült úszó városokat valamilyen kényszer és az emberi lelemény hozta létre. A modern időkben is a kényszer a legfőbb hajtóerő. Ez a kényszer pedig a klímaváltozás, amely a tengerek folyamatos emelkedésével jár. Azok az országok, amelyek közel a tengerszinthez helyezkednek el, már most is nagy bajban vannak. Közvetlen veszélyben van a Maldív-szigetek, Tuvalu és Hawaii. Mivel a becslések szerint 2050-re legalább 25-30 centimétert emelkedik a vízszint, egészen biztos, hogy megoldást kell találni a problémára, ami évről évre egyre nagyobb lesz. 

A világ városainak 40 százaléka helyezkedik el a tengerpartok mintegy száz kilométeres körzetében, és ahogy a tengerszint emelkedik, veszélybe kerülnek Kína, Banglades, India, Hollandia, az Egyesült Államok, Brazília, Új-Zéland és Ausztrália városai, köztük olyan megapoliszok is, amelyeknek a lakossága meghaladja a 10 millió főt. 

Az első modernkori városok még nagyon kezdetlegesek voltak. Kérdéses az is, hogy lehet-e ezeket igazán városnak mondani. Akad közöttük olyan, amelyik valójában egy rozsdás erőd, amelyet a tengerparti sekély vízbe építettek, de Koppenhágában összeállítottak konténerekből olyan stúdiólakásokat, amelyek közvetlenül érintkeznek a vízparttal. A telep központi udvarát feltöltéssel hozták létre. A legnagyobb vízre építkezők közé sorolható Hollandia, ami nem meglepő, hiszen már most is vagyonokat kell áldozniuk arra, hogy mélyföldjüket megvédjék a betörő víztől. Itt építették meg a Waterbuurt, ami egy vízi negyed az IJ-tavon. A 75 darabból álló mobilházat a tavon található mólóhoz kötötték, de a szolgáltatások zöme a parton érhető el. 

Valójában a felsoroltak nem nevezhetők igazi úszó városoknak, mivel önállóan nem tudnak a vízen megélni, és a zömük nem is a tengerpartra épült. 

Műszaki nehézségek

A modern úszó városok megépítését a hatalmas műszaki nehézségek hátráltatják. A tenger egy örökké mozgó és az árapály jelenségtől süllyedő-emelkedő közeg, ezért a jelenlegi technikai lehetőségekkel a sekélyebb, part menti régióban lehet az önmagát eltartani tudó úszó városok felépítésében gondolkodni. 

Az első grandiózusabb projekt Dubai partjainál valósult meg: egy mesterséges szigetcsoport, amely pálmát és földgömböt rajzol ki felülről. Itt gyakorlatilag feltöltötték a sekély tengert, és egy hídon lehet megközelíteni a luxuslakásokat és a hatalmas szállodát. Ez a mesterséges sziget még nem nevezhető önellátónak, mivel a szárazföldről szerzi be a szükséges árukat és a fennmaradáshoz alapvető energiát. 

A mérnökök és a tudósok most kétféle technológiában gondolkodnak, amikor az úszó város alapjait akarják megteremteni. Az egyik lehetséges megoldás a pontonos kialakítás. Ebben az esetben hatalmas úszó elemeket kötnek össze a vízen, és arra építik a házakat. A másik megoldás már jó ideje létezik, és az olajfúró platformok technológiáján alapul. Ennek alapján a mélyebb vízben is elhelyezhetőek lennének a félig a vízbe merülő építmények. Mindkét megoldásnak az a lényege, hogy a platform, amin az épületek állnak, alkalmazkodni tudjon a tengerszint változásaihoz. Mindamellett képesek legyenek saját magukról gondoskodni az arra épülő városok. Ehhez a legmodernebb technológiára van szükség, de már messze nem elérhetetlenek ezek a célok. 

Önellátást célzó technológiák és folyamatban lévő projektek

Az úszó városoknak is energiára van szükségük, és erre ma már alkalmasak a zöld technológiák. Ilyenek a tengerbe épített szélturbinák, a hullámok energiáját befogó szerkezetek és persze a napelemes megoldások. Mindezek összessége lehetővé teszi, hogy egész városokat lássanak el a szükséges energiával. Ezek a városok első körben nem fogadnak be hatalmas tömeget, nagyjából 10-20 ezer főre lehet tervezni, de megtalálható benne a házak mellett minden, amire az embereknek csak szükségük lehet. 

Mivel ezek a városok területileg nem lesznek kiterjedtek, ezért a közlekedést is kényelmesen meg lehet oldani az elektromos eszközökkel, a rollertől kezdve az autón át a tömegközlekedési eszközökig. Még az élelmiszert sem kell feltétlenül a szárazföldi kapcsolattól várni, mivel elsősorban akvapóniákban termelnék meg a szükséges zöldségeket és gyümölcsöket. Ennek a talajt nem igénylő technológiának az egyik legnagyobb felhasználója Hollandia, amely ennek köszönheti, hogy nagy zöldség exportőrré vált. Emellett nagy óceáni farmokat és vertikális ültetvényeket telepítenek majd ezekbe az úszó városokba, amelyek az élelmiszerellátás nagy részét fogják lefedni. 

Hogy ez mennyire nem a sci-fi világába tartozó terv, jól mutatja, hogy beindultak az első nagy projektek. Ezek közül is kiemelkedik a dél-koreai Puszan városának partján megvalósuló Oceanix City program, amit az ENSZ támogat. A tervek szerint 2023 végén kezdődik az építkezés. Ez a város 12 hektáron terül majd el úgy, hogy hatosával kapcsolják össze a mesterséges szigeteket. Első lépésben 1650 fő számára épül meg a platform, hogy a legvégén a többi elemmel együtt kialakuljon a 10 ezer főre tervezett mesterséges szigetváros. Ez már egy valódi úszó város lesz, amelyben még a hulladéktermelést is 0 százalékon akarják tartani, miközben az ott élőkről a város infrastruktúrája gondoskodik. Amennyiben ez a projekt sikeresen megvalósul, alighanem újabb és újabb úszó városok emelkednek majd fel a tengerek partjainál.

Forrás: https://ablakhaz.hu/mar-nem-is-annyira-sci-fi-uszo-varos/